Mindennapi harcaink

Az öltözés egy szörnyű, félelmetes és veszélyes dolog. Ha az ember nem figyel oda, még a végén előfordulhat, hogy áthúznak egy pólót a fején. Vagy, ne adj' isten, zokni kerül a lábára, ez a legrosszabb, ami egy kétésfélévessel történhet. Ja nem, este a pizsama még rosszabb.

Nem mindegy, melyik vécébe/bilibe pisilünk. Külön pech, hogy olyan nagy a választék: van nálunk piros bili, szűkítős vécé, szűkítő nélküli vécé, a mamánál sárga bili és még egy vécé. Ha az ember kész, önállóan kell a vécébe önteni a bili tartalmát, de az se mindegy ám, mit milyen sorrendben hajtunk fel és le. Ha ez megvan, le kell csukni a vécé tetejét, felmászni rá, lehúzni, és még elég gyorsan lemászni, hogy újra felnyitva láthassuk az örvényt. Ha nem pont úgy sikerülnek a dolgok, ahogy szeretnénk, az nagy baj.

Katasztrófa, hogy nem szabad plüsselefántot vinni a kádba. Nem hat az érv, hogy csuromvizes lesz és sose szárad meg, és van műanyag elefánt is, meg egy halom másféle állat, nem. Plüsselefánt kell. Ha nem szabad - márpedig nem szabad - akkor lőttek a békés, pancsolós fürdőzésnek, üvöltés van, gyors lemosás és törölközés, ugyanazzal a hisztivel pizsamahúzás. Anya zseni, mert eszébe jut, és énekel. Állítólag éneklés közben nem lehet félni, mert valami agyi központok úgy működnek, hogy ne lehessen. Jelentem, felidegesedni, sodromból kijönni sem lehet, bár mindig eszembe jutna.

Aztán nehéz ügy még a mosakodás. Arcmosás, főleg reggeli álmos szemecskék kimosása - visítás. Az esti mosakodás se jó buli, de gyorsan vége, és utána lehet pancsolni. (Már ha előtte nem volt plüsselefántos konfliktus.) A fogmosás viszont jó móka, két kefével, négy kézzel.

Amúgy nem zavar ám a dolog, az aktuális idegbajokon túl (amikor nem jut eszembe énekelni) tudom, hogy ez ilyen, dackorszak, az lenne baj, ha nem ilyen lenne, majd elmúlik. Egyszer már túléltük, túléljük most is, és konkrét hisztiktől eltekintve még élvezzük is. Mert közben okosodik, nő, ügyesedik, öröm nézni, hallgatni. Egy tündér, dacos tündér, de tündér. Sokfelé olvastam most kisbabákkal kapcsolatban, hogy szeretnék megállítani az ídőt, legyen mindig ilyen kicsi. Én is csodálkozom, hogy hova lettek a hónapok, hogy történt, hogy mindjárt féléves Csongor. De közben úgy élvezem a növekedésüket, fejlődésüket, ügyesedésüket. Gondolkoztam ezen, és nem, ne álljon meg az idő. Ne is siessen túlságosan, hogy kiélvezhessük a pillanatokat, de menjen csak szépen a maga útján, és mutasson meg nekünk mindent a maga teljességében. Kicsit, nagyot, dacost, aranyost egyaránt.