Dackorszakos nevelés

Ez is itt vár piszkozatban egy ideje, és amikor elmentettem, jobban tudtam, mi is a bajom, mint most, amikor időm is van megírni... Szóval Regővel néha olyan nehéz. Lassan hároméves lesz, ideje egy kis szófogadást is belé nevelni. Persze igyekeztem eddig is, de természetesnek érzem, éreztem, hogy nem válik még részévé, hiszen olyan kicsi. De lassan bennem is változik valami: már egyre kevésbé kicsi, bár még mindig olyan kis babás, pufók, aranyos... azért mégiscsak egyre több a korlát körülötte és az elvárás felé, nyilván ezért is van a dackorszak. Próbálgatjuk egymást, a határainkat, hogy hogy működünk.

A napokban azon gondolkoztam, hogy hogyan is csináltam Marcival. Úgy emlékszem, neki keményebb dackorszaka volt, vagy legalábbis jobban megviselt, hiszen első gyerek. De hogy mit csináltam vele, hogyan neveltem, voltak-e valami trükkjeim, fogásaim, hogy négyéves korára a világ legkiegyensúlyozottabb gyereke lett belőle, most meg okos, nyílt, segítőkész, nagyjából szófogadó kisfiú, persze hisztikkel és nyafogásokkal, de szerintem normális keretek között.... szóval arra nem emlékszem.

Aztán arra jutottam, hogy Marci 23 hónapos korától bölcsis volt... Nyilván a legtöbb hatás akkor is, előtte is otthon érte, és a fő nevelés tőlünk jött, de a bölcsi is egészen biztosan hatott, neki jobban kellett alkalmazkodnia, mint most Regőnek. Viszont nem volt testvére, szóval tök más, meg persze más maga a gyerek is.

Nehéz, hogy Regő válasza jelenleg mindenre a nem. Arra már rájöttem, hogy inkább pozitívan lehet rá hatni, tehát nem azzal, hogy ha még egyszer ezt vagy azt csinálod, vagy ha nem csinálod, amire kérlek, akkor mit nem lehet. Inkább azzal, hogy mi lesz. Ha gyorsan felöltözöl, elmegyünk a boltba, kimegyünk biciklizni vagy kapsz kekszet. Mondjuk így leírva olyan alapvetőnek tűnik... hát persze, hogy ez működik. Azt pedig Péter mondta, hogy ha sikerül nem elveszíteni a türelmemet, és szép higgadtan tizedszer is elismételni a kérést, a dacra még nagyobb türelemmel és esetleg egy kis plusz kedvességgel válaszolva, akkor egy idő után, mintha megunná, hajlandó lesz szót fogadni. Most ezt gyakorolom... Nehéz nem elveszíteni a türelmemet, valahogy mindig kijövök a sodromból, és akkor kiabálok, aztán megbánom, hát hogy lehet már kiabálni az én szőke kis angyalkámmal...

Ami még működik, az a következetesség, és látom magamon, hogy három gyerekkel nehezebb betartani, mint eggyel. De most újra jobban figyelek. Ha nem tetszik valami, elmondom kétszer-háromszor, hogy hogyan kéne, és mi lesz, ha... és negyedszerre megcsinálom. Ezek pl. olyan dolgok, hogy ha nem jössz ki a kádból, akkor én kiveszlek, és ezeket tényleg csinálom is, akkor is, ha hiszti lesz. Kíváncsi vagyok, hogy hat majd rá az óvoda... Mert amúgy meg nagyon anyás. Kicsit tartok tőle, kicsit izgulok. Marcinak muszáj volt anno bölcsibe mennie, mert nekem muszáj volt dolgoznom. Most hála istennek nem, illetve itt van Csongor is. De egész más három évig itthon lenni egy kisgyerekkel, mint nem egészen kettőig volt... és Marcival munka, háztartás és egyetem mellett időm se volt ilyeneken agyalni. Meg talán abból adódóan, hogy hat és fél évvel fiatalabb voltam, jobban ösztönből ment, neveltem, ahogy jött, és annyira rosszul talán nem sikerült :)